2011. november 4., péntek

A kézilabda-mérkőzés ritmusának tudatos szabályozása



 Készítette: Sellei Zoltán, 2002.


Mint kézilabda-játékos és mint edző is sokat gondolkodtam azon, hogyan lehetne eredményesebb a csapatom. Hogyan tudnánk több gólt lőni és kevesebbet kapni. A siker, az elért helyezések mind-mind mérkőzésekhez, küzdelmekhez köthetők; a külső szemlélő – néző, szurkoló stb. – mindig csak ezeket a „végtermékeket” látja. A szakember viszont a folyamat részének tekinti a mérkőzés-teljesítményt, és teljesen más szemléletből vizsgálja azt. Ezeket a mérkőzés-teljesítményeket a szakértők, az ezzel foglalkozó „kutatók” elemezni próbálják, hogy konklúziókat vonjanak le a jobb eredmény elérése érdekében. Az, hogy például mennyi technikai hiba, elzárás, gól van egy találkozón, viszonylag objektíven megállapíthatjuk, mivel ezeket egy számadattal lehet jellemezni. Azonban a sportjátékokban a szubjektív alapokon nyugvó „adatok” is legalább annyira fontosak; ennek mérése, elemzése elengedhetetlen Ilyen lényeges, szubjektívnak mondható fogalom a játék ritmusa; konkrétan a játék ritmusának szabályozása.
      A támadó együttes mindenkori célja, hogy állandó feszültség alatt tartsa a védőket, folyamatosan gólveszélyes helyzetet próbáljon fenntartani. Ennek függvényében próbálja találkozó menetét, tempóját alakítani. A játék ritmusának szabályozása tulajdonképpen a mérkőzés „kézben tartását” jelentheti, mert ha egy csapat „birtokolni tudja” az időt, az döntően hathat az eredményre is. Ez természetesen nem egyszerű, de magas színvonalon játszó csapatoknál nem elképzelhetetlen. Az idő csapat általi szabályozása eredményezi, hogy kontrollálni tudja a ritmust az egyes támadásokon belül (mikroküzdelem), és a mérkőzés egészét tekintve (makroküzdelem). Ahhoz, hogy ez sikerülhessen, szükséges kialakítani azt a taktikai megfontoltságot, amely egyrészről beszabályozza az individuum törekvéseit, más részről viszont kollektív tudatosságot eredményez.
      A vizsgálatot a hipotézisek felállítása előzte meg, amelyek segítségével megpróbáltam kikövetkeztetni a vizsgálat eredményeit. Ezek a hipotézisek a következők:
- A kézilabda játék felgyorsult ritmusa megváltozott tér, idő és dinamikai jegyek előfordulását igényli;
- A támadások és védekezések ciklikusan követik egymást, így a csapatoknak számtalan lehetőségük nyílik az eredmény tudatos befolyásolására;
- Feltételezésem szerint, amelyik csapat birtokolja a labdát, az irányítja a játékot;
- Amelyik csapat többet birtokolja a labdát, annak nagyobb esélye van a győzelemre.;
- A mérkőzés menetének irányítására több lehetséges eszköz adódik, úgy, mint a labdabirtoklás ideje, birtokláson belüli aktív - passzív szakaszok mértéke és végül a rátámadások száma és időtartama közötti összefüggések, az eredményesség függvényében.
      Vizsgálatomat mérkőzés-megfigyeléses módszerrel végeztem. Elemzésem elvégzéséhez négy mérkőzést tekintettem meg. Mindegyik találkozón a Pick Szeged csapata lépett pályára, a Bajnokok Ligája 2003-2004-es kiírásán. Az egyik ok, hogy a szegediek csapatát választottam az volt, hogy a felmérés időszakában jó formában játszottak, a másik ok: a kiváló játékosokat egy nemzetközileg elismer mesteredző irányította. Próbáltam olyan mérkőzéseket választani elemzés céljából, amelyek végeredménye kis gólkülönbségű volt. Úgy gondoltam, hogy a nagy különbségű végeredmények nem mutatják meg a mérkőzés ritmusának tudatos szabályozásának képességét, hiszen egy jobb erőkből álló csapat a nélkül is nyerne, hogy nem nyúlna ezen képességéhez.
      Ahhoz, hogy egy mérkőzés ritmusának szabályozottságát le tudjam mérni, különböző megfigyelési szempontokat állítottam fel Ezek a következők:
-          Támadások, „rátámadások” száma;
-          Támadások, „rátámadások” időtartama;
-          Labdabirtoklási idő;
-          Aktív, passzív játékidő időtartama;
-          Holtidő mértéke;
-          Aktív, passzív átadások száma.
-          Támadások végeredménye;
      Mit is takarnak a fent felsorolt megfigyelési szempontok? Egy támadás időtartama akkor kezdődött, amikor a védekező csapat megszerezte a labdát, és akkor és ért véget, amikor a támadók azt elveszítették. A „rátámadás” nem szaknyelvi kifejezés. A rátámadások azok a gólszerzésre irányuló akciók, amelyek egy támadáson belül előfordulnak. Nem minden támadásból születik rögtön gól. Ha az ellenfél szabálytalankodik, sarokdobást, bedobást ítél a játékvezető stb., akkor következik a második rátámadás, ezután jön a harmadik, és így tovább, amíg a csapat el nem veszíti a labdát. A csapatok támadásainak és rátámadásainak számát és idejét is mértem.
      A labdabirtoklási idő az az időtartam, amely megmutatja, hogy egy csapat mennyi ideig birtokolta a labdát. Akkor ér véget, amikor a támadó csapat elveszti a labdabirtoklás jogát. Egy labdabirtoklási időn belül kettéválasztottam az aktív és a passzív labdabirtoklási időket. Passzív szakasz az, amelyben nem történik közvetlen kapura törési szándék (labdafelhozatal, fal előtti átadások stb.). Aktív szakasz az, amikor a támadó csapat a támadásépítésben kapura törési szándékot mutat, a támadás dinamikájában változás mutatkozik (pl. húzást indít a szélső játékos, keresztmozgás).
      A holtidő mértékére is kiterjedt a felmérésem. Holtidő az az időintervallum, amikor a csapat birtokában van a labda, mégsem rendelkezik vele effektíven. Pl. ellenfél góllövése és a középkezdés között eltelt idő, szabálytalanság és a szabaddobás elvégzése között eltelt idő, sarokdobás kiharcolása és a sarokdobás elvégzése között eltelt idő stb. A fent felsoroltakon kívül azt is feljegyeztem, hogy a támadásoknak mi lett a végeredménye. (gól, labdaeladás, sarokdobás stb.)

Egy kézilabda-mérkőzésen alapvetően kétféleképpen lehet támadást indítani a védekező csapat rendezettségétől függően: rendezetlen vagy rendeződő védelem elleni és rendezett védelem elleni támadásokról beszélhetünk. Bár főleg a felállt fal elleni támadások álltak az érdeklődésem középpontjában - hiszen csak ott lehet a ritmus tudatos szabályozásáról beszélni -, a rendezetlen védelem elleni játék időparamétereit is megfigyeltem (1. ábra / Rendezetlen védelem elleni támadások).





      Az összes rendezett védelem elleni támadás időtartamának átlaga, az összes csapatot figyelembe véve 6,77 mp. Ez a labda megszerzése és a labda kapuba jutása között eltelt időintervallum. Azok a rendezetlen védelem elleni támadások, amelyek nem végződtek góllal átlagban 6,98 mp alatt futottak le. Azok a támadások, amelyeket követően gól született, átlagban 6,55 mp-t vettek igénybe. Ez azt jelenti tehát, hogy majdnem fél másodperc különbség van a góllal végződött támadások és a góllal nem végződött támadások között. Megállapíthatjuk, hogy minél gyorsabban játsszák át a pályát a támadó csapat játékosai, annál nagyobb esélyük van a gólszerzésre. Ez a tendencia az átadások számában is megmutatkozik. Minél kevesebb az átadások számának átlaga, annál valószínűbb, hogy gólt szereznek.
      Ezután következik a felállt fal elleni támadások adatainak elemzése. A megfigyelt kézilabda-mérkőzéseken a támadások számának átlaga a nyolc csapatot figyelembe véve, 55,38. A legkevesebb támadás egy találkozón 51, a legtöbb 59 volt. A rátámadások száma 85 és 126 közé esett. Ezeknek az átlaga 98,75. A hazai pályán játszó csapatok rátöréseinek átlaga 90,75, az idegenben játszó csapatoké 106,75. A két szám között releváns a különbség. Merésznek tűnik a kijelentés, de az figyelhető meg, mintha az idegenben szereplő csapatok „húznák az időt”. Ez nem elképzelhetetlen, hiszen a vendégcsapatoknak az is céljuk lehet, hogy ne kapjanak ki nagy gólkülönbséggel. Biztos gólhelyzetek kialakítására törekednek, ami több időt vesz igénybe. Emiatt jöhetett ki ez a nagy különbség a rátámadásokat számadataiban.
      A táblázatból az is kitűnik, hogy kb. minden második támadásból született gól, és majdnem minden negyedik rátámadásból voltak eredményesek a csapatok. Leszögezhetjük, hogy a támadásokban szereplő rátámadások számadatai nem mutatnak logikus vagy kiszámítható értékeket. Aritmikusan változnak egy-egy támadáson belül. (2. ábra / Példák a rátámadások aritmikus megoszlására a támadásokban)




      Ezek után az összes rátámadások időtartamának adatai következnek (3. ábra / Összes rátámadások időtartama). 




A rátámadások – mint azt már fent láthattuk - nem mutatnak szabályos ritmiát. Arra nézve is kiterjedt a kutatásom, hogy a rátámadások időtartama változik-e a támadásokon belül az idő előrehaladtával. Mint az ábrán is megfigyelhető, a rátámadások időtartama csökkenő tendenciát mutat. Az egy rátörésből befejezett támadási akciók időtartama az összes mérkőzést figyelembe véve 18,74 másodperc. Ebben az adatban benne van az egyetlen rátámadások időtartamának adatai és az összes többi rátámadásban szereplő rátámadásokból az első akció időtartama. A második oszlop tartalmazza azokat az időeredményeket, amelyek csak a második rátámadás időtartamát foglalják magába és így tovább. Mint azt megfigyelhetjük, ezek a számadatok csökkenő tendenciát mutatnak. Ez csak azért nem lineáris, mert ott, ahol törés mutatkozik, időleges kiállítással sújtották a játékvezetők a védekező csapatot. A kétperces kiállítás pedig annulálja a tétlen játékot, ami meghosszabbíthatja a két perces büntetés utáni támadásokat. Ezért fordulhatott elő az, hogy néhány rátámadási mutatóban magasabb időbeli értékek szerepelnek.
      A labdabirtoklási idő adataira nézve is kifejtettem kutatómunkámat (4. ábra / A labdabirtoklási idő megoszlása).



A labdabirtoklási idő összértékeit az első oszlop foglalja magában. Rögtön kitűnik, hogy azok a csapatok rendelkeztek több idővel a támadásépítésben, amelyek hazai pályán játszottak. Az otthon játszó csapatok labdabirtoklási ideje átlagban 1671,75 mp, míg a vendégcsapatoké 1955,25 mp.  Mivel minden esetben az otthon játszó csapat aratott győzelmet, ezért kijelenthető, hogy annak a csapatnak van nagyobb esélye a győzelemre, amelyik rövidebb ideig birtokolhatja a labdát. Így ellenhipotézist kell megfogalmaznom, hiszen azt állítottam a felmérés elvégzése előtt, hogy annak a csapatnak van több esélye a végső győzelemre, amelyik több ideig birtokolja a labdát, ezáltal ráerőlteti akaratát az ellenfél játékosaira. Mint kiderült, hipotézisem hamisnak bizonyult.
      A labdabirtoklási időt felbontottam tiszta játékidőre (amely idővel valóban rendelkezik a támadó csapat) és holtidőre. (5. ábra / A támadások időtartamának megoszlása) Minden esetben az a csapat aratott győzelmet, amelyiknek a tiszta játékideje rövidebb volt, vagyis fel tudta gyorsítani csapata támadásait, és dinamikusabb akciókat vezetett.



      A következő figyelemre méltó adat a holtidő esetében figyelhető meg. A kézilabda-mérkőzések időtartamának 31,1%-a holtidő, ami – úgy gondolom – magas érték; ez abból adódhat, hogy a kézilabdázás játékszabályai nem effektív játékidőt írnak elő, vagyis a játékmegszakításoknál nem áll az óra. Megfigyelhető, hogy a holtidő mértéke az otthon játszó csapatoknál rövidebb, mint ellenfeleiknél. Ez azt jelenti, hogy az a csapat, amelynek rövidebb a holtideje, nagyobb eséllyel pályázik a győzelemre. Ez érhető, hiszen az a csapat, amelyik gyorsabban elvégzi a szabaddobásokat, középkezdéseket, sarokdobásokat stb., megzavarhatja ellenfelét, hibára késztetheti őket védekezésükben. Ezért lehet az, hogy az a csapat, amelyik a holtidejét csökkenteni tudta, minden esetben győzni tudott.
      A következő táblázatban a labdabirtoklási idő aktív és passzív szakaszainak adatai figyelhetők meg. (6. ábra / Támadások időtartamának megoszlása) Látható ebben a táblázatban a labdabirtoklási idő aktív és passzív szakaszainak megoszlása. A mérkőzésen a passzív – vagyis a támadásépítés szempontjából semleges időintervallum – szakasz az egész kézilabda-mérkőzésen a tiszta játékidő 69,51%-át adja! Csupán a mérkőzés időtartamának 30,49%-ában történik gólveszélyes mozgás, amely feszültség alatt tartja a védőket.



      Az otthon játszó csapatok aktív szakaszainak átlaga 334,5 mp, az idegenben játszó csapatoké 372,25 mp. Megállapíthatjuk, hogy annak a csapatnak van nagyobb esélye a győzelem kivívására, amelyik labdabirtoklásai aktív szakaszát minimalizálni tudja. Már nem állnak fent azok az edzői elképzelések, hogy egy támadáson belül van sok keresztbefutás, két befutás stb. van, mert ez nem vezet eredményre. A rövidebb, de annál pontosabb akciók vezetnek eredményes támadójátékra.
      A következő táblázatban láthatjuk a támadásokon megjelenő rátámadások számát és előfordulási rátáját. (7. Ábra / Rátámadások előfordulásának gyakorisága) Vizsgáltam, hogy mennyi az egy rátámadásos, a két rátámadásos, a három rátámadásos stb. támadásvezetések száma, és ez hogyan oszlik el. Az összes rátámadás 52,84%-a olyan támadás, amely csupán egyetlen akcióból áll. Második helyen a két rátámadással bíró támadások állnak 25,28%-kal. Harmadikok a három rátámadásos akciók, amelyek 13,07%-ot értek el. A negyedik a négy rátámadásos akciók (3,98%), és így tovább. Megfigyelhető, hogy minél több rátámadásból áll egy-egy támadás, annál rövidebb ideig tart. A rátámadások ideje a rátámadások előrehaladtával fordítottan arányos csökkenő tendenciát mutatnak. Kivételt képeznek természetesen itt is azok a rátámadások, amelyekben a védekező csapatot a játékvezetők időleges kiállítással sújtották. Kilenc rátámadás volt a legmagasabb rátámadásszám a támadásokon belül.



      A következő táblázat tartalmazza (8. Ábra / Gólok előfordulása rátámadásokban), hogy a gólok hogyan oszlottak el a támadások akcióiban. A gólok 50,62%-a az egy rátámadásból álló támadásban fordultak elő. A második legtöbb találat a második rátörésből adódott (30,25%). A harmadik legtöbb gól a harmadik rátörésben esett az ellenfelek kapujába, amely az összes felállt fal elleni eredményes kapura lövések 11,73%-át jelentette. A gólok számának csökkenése egyenesen arányos a rátámadások számával. A legmagasabb rátámadásszám, amelyben gól született, hét volt.



Az adatok kiértékelése után a következő konklúziókat vonhatjuk le:
- Az egy labdabirtokláson belüli rátámadások időtartama csökkenő tendenciát mutatnak;
- A támadásokon belüli rátámadások száma aritmikusan változik;
- A támadásokat a csapatok leggyakrabban egyszeri kísérletek által fejezik be;
- Az egyszeri támadási kísérletekből elért gólok száma a legmagasabb;
- A felmérés szerint nem az a csapat nyeri a mérkőzést, amelyiknek a labdabirtoklási ideje nagyobb;
- Azok a csapatok eredményesebbek, amelyek a mérkőzés folyamán tudatosan próbálják a holtidő mértékét csökkenteni.
Remélem, dolgozatommal a kézilabda-sportággal foglalkozó szakemberek munkáját segíteni tudtam, és ezzel a magyar kézilabdázás előrébb léphet a képzeletbeli nemzetközi ranglistán.

Nincsenek megjegyzések: