2015. november 5., csütörtök

Gondolatok az új kézilabda szabályokról



A Nemzetközi Kézilabda Szövetség úgy döntött, hogy az egyébként csak 2017 júliusától tervezett szabálymódosításokat már a decemberi kézilabda világbajnokságon bevezeti. Most novembert írunk, tehát közel egy hónap múlva kezdődik a dániai VB, mégsem láttam semmiféle elemzést vagy részletesebb írást a módosításokkal kapcsolatban. Furcsállom ezt, hiszen több olyan új szabály lesz, amely akár gyökeresen megváltoztathatja a kézilabdázás képét. Elöljáróban elmondanám, hogy ez a cikk egy vitaindító írás, rendkívül fontos lenne, hogy a játékvezetők, edzők és játékosok elmondják a véleményüket a témában. Ez lenne az elsődleges cél.
A szabálymódosításnak négy alappillére van, amelyeket röviden így lehetne összegezni: passzív játék, sérülés, utolsó fél perc eseményei (kék lap), valamint a hetedik mezőnyjátékossal kapcsolatos változtatások. Az IHF célja – gondolom - az lenne az új változtatásokkal, hogy előlendítse, segítse a kézilabdázást. Hogy egyáltalán előlendítik-e a sportágat? Nos, én meglehetősen szkeptikus vagyok…
Nézzük szép sorban.

1. Az új szabályok szerint, ha valaki a mérkőzés utolsó 30 másodpercében követ el kirívó szabálytalanságot, egyből piros lappal kell büntetni, az ellenfél pedig automatikusan büntetőt dobhat. Ebben az esetben a bíróknak a piros után a kék lapot is fel kell mutatniuk.
Eddig a szabály úgy szólt, hogy ha valaki az utolsó percben kirívó szabálytalanságot követ el, az egyből piros lapot ér. Ezt módosítanák úgy a büntetődobással, valamint a kék lappal. Több fórumot, hozzászólást olvasva kijelenthetem, itt rengeteg félreértés látott napvilágot. Sokan úgy értelmezték, hogy szándékos szabálytalanság esetén következne a kék lap. Ez természetesen teljesen illogikus lenne, hiszen minden fault szándékos, hiszen ez a védekezés egyik alapja. A kirívó szabálytalanságokat büntetnék ilyen módon. Egy példa: eggyel megy a csapat, amelyik épp gólt lőtt. 10 másodperc van hátra. Az ellenfél irányítója megkapja a labdát, kicselezi az egyik játékost, amivel szinte száz százalékos gólhelyzetben van. Ekkor jön a hármas védő, és 13 méterre a saját kapujától szó szerint leüti a támadójátékost. Mindegy mindegy alapon, mert ugye legrosszabb esetben eddig kapott egy pirosat, de ez alatt nagyjából letelt a játékidő, megakadt az akció, nincs potenciális gólhelyzet, a cél szentesíti az eszközt. Vége. A brutalitás meghozta gyümölcsét. Ezen próbál változtatni az IHF, és ez a kezdeményezése abszolút támogatandó. Ettől még persze megmarad a játékvezetői szubjektivitás. vagyis mit látnak kirívó, durva szabálytalanságnak, és mit még épp elengedhetőnek, de a szabály ezen része 100%-ban segíti a sportágat. Amit nem értek, az a kék lap. Miért nem lehet csak „simán lefúni”, és büntetőt ítélni? Szerintem ez lenne a logikus. A kék lapnak maximum akkor lenne értelme, ha a kék lap egyértelmű 1-2-3 stb mérkőzéses eltiltást is eredményezne, és ezt így jeleznék a zsűri asztalnak, jegyzőkönyv vezetőnek stb. Ugyanakkor erről nem tudunk, így pedig magát ad kék lapot feleslegesnek gondolom.

2. A sérülésre, ápolásra vonatkozó új szabály: ha sérülés miatt meg kell szakítani a játékot, és a pályán ápolják a sérültet, az ápolás után el kell hagynia a játékteret, majd csapata következő három támadásánál nem léphet pályára - valaki más helyettesítheti. Ha az ápolt játékos korábban lép pályára a megengedettnél, kétperces kiállítást kap. Ezen szabály alól két kivétel lesz, ha a kapus fejét kell ápolni, és ha az ellenfél sérülést okozó játékosa sárga vagy piros lapot, illetve két percet kap a szabálytalanságért. Ezekben az esetekben az ápolt játékos a pályán maradhat. 
Ez a szabálymódosítás már több, mint problematikus. Sőt, kifejezetten aggodalomra adhat okot. Az alapja természetesen az, hogy a szimulálást, színészkedést visszaszorítsák, megakadályozzák (?). Példa: A jobb átlövő játékos betör egyes kettes közé, majd bevetődéssel kapura lő. Lövését a kapus védi, majd szinte azonnal akciót indít a kidobással. Az imént kapura lövő játékos, látván, hogy esélye sem lenne a visszarendeződésre (hiszen eleve hátrányból indul, mivel a, a földön fekszik, b, talán ő van a legtávolabb a saját kapujától), lent marad, és fetreng, lábát, vállát fájlalja, hogy a játékvezető megállítsa a játékot ápolásra hivatkozva. A játékos az orvosi stáb „minden rendben?” kérdésére már lábra is kel, és folytatja a játékot.
Először is: nem hiszem, hogy a kézilabdázás ezen része változtatásra szorulna. Másodszor: megvolt erre a megfelelő szabály. Ha egy játékos lent maradt a földön, de az ellenfél direkt gólhelyzetet dolgozhatott ki, akkor a játékvezető nem akadályozhatta meg a csapatot ebben. Úgy gondolom, ez a szabály a legoptimálisabb, annak ellenére, hogy természetesen többször előfordult már, hogy a kapura lövő játékos valóban megsérült, nem futott vissza, és ezt kihasználva az ellenfél csapata helyzetet alakított ki, ne adj, isten gólt lőtt. Rengeteg edzői és néhány játékosi tapasztalatom azt mutatja, hogy utóbbi eset ritkábban fordul elő, mint az előbbi. Ha valaki szimulál, éppen elég nagy bűnhődés neki és a csapatának, hogy amíg ő a földön szöszmötöl, addig az ellenfél emberelőnyben szövögetheti az akcióját. A legrosszabb talán az volt ezzel a szabállyal, hogy legtöbb esetben ezt a szurkolók nem ismerték, és nem egyszer óriási felháborodás és füttykoncert kísérte a játékvezetői (szabályok szerinti abszolút jogos) ítéletét.
Ezt az, általam jónak gondolt szabályt kíséri meg megváltoztatni a Nemzetközi Kézilabda Szövetség. Természetesen a következményektől félnek az aggódók. Attól tartanak, hogy a durvább, alattomosabb csapatoknak kedvez a változtatás. Ha épp megúsznak egy brutális, akár sérülést okozó szabálytalanságot, például az ellenfél egyik legjobb játékosa ellen, akkor még lehet, hogy extra jutalmat is kapnak érte, mert az illető három támadás erejéig nem térhet vissza. Furcsa elgondolás, hogy egy játékos sérülése, szenvedése feljogosítja a játékvezetőket arra, hogy előnyt adományozzanak a „tettes” csapatnak”. Morbid. Logikusan következik majd az a játékos-reakció, hogy kap egy nagyot ütést, rúgást stb, fáj neki, de nem akarja, hogy ápolják, mert azzal hátrány érné a csapatát. Lehet, hogy súlyos a sérülés, és ápolásra szorul, (és talán minden pályán töltött perc csak ront a helyzetén), de inkább fent marad, és összeszorított fogakkal küzd, de már nem 100%-os fizikai, lelki állapotban. Jó ez a sportágnak? Én kétlem. Ráadásul érdemes elgondolkodni, hogy mi van akkor, ha egy játékos egy vétlen ütközés, talajra érkezés, bármi miatt kicsit vérezni kezd. Egy sebtapasz, géz feltétele rövid idő alatt véghez vihető, de lehet, hogy három támadás eltart öt percig is talán. Ilyenkor mi a teendő? Mi van akkor, ha például (főleg) alacsonyabb szinten nincs több bevethető cserejátékos? Akkor emberhátrányban játszik a csapat, azért mert egy játékosát keményen faultolták?
Ahol vissza kell szorítani a színészkedést, és az ebből fakadó „ápolásokat”, az a labdarúgás, nem a kézilabdázás. Elég ritka, hogy egy csapat annyit színészkedjen, hogy az már minden határon túlmenjen. Ellenpéldaként rögtön mindenki megemlíti Karabatic nevét, ugyanakkor az ő esetében hajlandóak vagyunk elfeledni, hogy hiába színészkedik, és „fetreng”, ápolást viszonylag keveset kér, tehát ő ez alól a szabály alól máris mentesítve van.


3. A hetedik mezőnyjátékosnak az új szabályok szerint nem kell megkülönböztető mezt viselnie, ha a kapus helyett bejön a pályára. Ezzel együtt viszont a plusz kézilabdázó nem védhet, és nem is léphet a saját hatosának területére.
Gondolom, ezzel az állandó vészkapusos öltözködés-vetkőzés mizériát szeretnék megkönnyíteni. Ez a része a változtatásnak, maga a kezdeményezés akár pozitív is lehet, de gondoljunk bele, hogy mivel jár ez? A „semmiből” (vagy talán a strand-kézilabdázás taktikáján felbuzdulva a csapatok elkezdték alkalmazni a „vészkapusos” megoldást. Legtöbbször emberhátrányban vették elő ezt a taktikát, valamint a mérkőzés végén, amikor már csak egy, mindent eldöntő akcióra van szükség. Ilyenkor kapus le, egy megkülönböztető felsőt viselő mezőnyjátékos fel. A „plusz” játékos, ha úgy adódott, tehát ha nem volt ideje leszaladni cserélni, akkor vészkapusként funkcionálhatott (általában nem sok sikerrel persze). Németh András és a magyar válogatott sajnos tudna mesélni erről…
A szabálymódosítás azzal is járhat, hogy szeretett sportágunk „kinézete” gyökeresen megváltozik. Ez a szabálymódosítás felbuzdíthatja azokat a csapatokat, akik eddig is szívesen éltek ezzel a lehetőséggel, sőt, azt is valószínűnek tartom, hogy egyre több csapat fogja ezt alkalmazni, és bár tényleg semmi bajom a strandkézilabdával, egyáltalán nem szeretnék strandkézilabdás felállásokat állandóan a pályán látni. Ha valamelyik csapat ezt a megoldást alkalmazza, akkor talán a logikus az lenne, ha két beálló játékot erőltetnék a támadók. Több ember a támadásban, több figyelmet igényel, ráadásul a több játékos miatt kevesebb a „hely”, még jobban elkezdene dominálni a kézilabda küzdő, birkózó jellege, ami korántsem tenne jót a sportág népszerűségének. Több kézilabda-laikus ismerősöm van, aki szeret kézilabda mérkőzést nézni, bár saját bevallása szerint fogalma sincs, hogy mi történik a pályán, mit miért fújt le épp a játékvezető.
Ezzel a szabálymódosítással szerintem csak rosszabb lenne a helyzet. Még akkor is, ha tervezik, hogy kettő helyett négy spori vezesse a kézilabda mérkőzéseket (erről később). Egy-egy támadó szabálytalanság megítélésének még jobban megnőne a szerepe, hiszen a labdavesztést követően azonnal gólt lehetne elérni (akár 30 méterről is). A növekedett játékvezető felelősség mellett nem szabad elfelejteni a támadó csapat „viselkedését” sem. Biztonságibbá válna a játék, a „csak nehogy elveszítsük a labdát” felfogás csökkentené a játékosok, a csapat rizikóvállalási hajlandóságát, ez pedig akár a kreativitás rovására is mehet. Megnövekedne például az üres kapus gólok száma, és itt most a nem direkt a labdaelvesztést követően a kapuba jutó labdák arányára gondolok. Egy-két passz után a támadó csapat a lerohanást követően azon kapja magát, hogy nincs kapus az ellenfél hatosán belül, így „gondtalanul” lőhet. Ha esetleg faultot kap, akkor sem lesz ideje a másik kapusnak befutni, így is óriási lehetősége nyílik a gólszerzésre. Ez az elején biztos érdekes és komikus lenne, de hosszabb távon inkább unalmas és idegesítő. Arról nem is beszélve, hogy a nézők szeretik a párharcokat. Két csapat párharca, büntetődobásnál és ziccerben a támadó játékos és a kapus párharcát. Ennek a varázsa kisebb lenne. A zsűriasztal közelében fokozódó rohangálás sem tűnik éppen mindig kezelhetőnek. Én úgy gondolom, NEM szabad bevezetni, veszélyes, nem átgondolt.


4. A passzív játékot érintő módosítás szerint miután a játékvezető felemeli a karját, a támadó csapat már csak legfeljebb hatszor passzolhat, ezután lefújják az akciót - eddig a bíróra volt bízva, hogy meddig engedi a játékot. A hat passzt akkor is számolják, ha a védőfalról lepattan a labda, vagy ha a támadók szabaddobáshoz jutnak.
Eljutottunk talán a legnehezebb, legellentmondásosabb szabálymódosításhoz. Korábban nyolc passzról szólt a fáma, de ezt redukálták most hatra. Én azon a véleményen vagyok, minden sportág esetében, nem csak a kézilabdázásban, hogy amennyire csak lehet, csökkentsük a játékvezetői szubjektivitási faktort. Ne adjunk több döntési lehetőséget a sporiknak, mint amennyi szükséges, hiszen ez mindig reklamálásra, agyalásra, ne adj, isten, csalásra részre hajló bíráskodásra adhat okot. A kézilabdázás egyik legvitatottabb és legnehezebb, és talán legszubjektívebb eleme a passzív játék. Egyik játékvezetőnél a passzív karjelzés után lehet még tízet passzolni, a másiknál már csak kettőt, és már fújja is le. Arról nem is beszélve, hogy a passzív karjelzésig „eljutás” megítélése is nagyon szubjektív. Van olyan játékvezető, aki nem teszi fel a kezét, hiszen „mindig rátört a támadócsapat”, igaz mindig megfaultolták, és van olyan is, aki egy labdakiejtés után passzívot jelez. Az IHF úgy érezte, ezen változtatni kell, és ezt igen jól tette, a kérdés csupán, hogy a megfelelő módon tették-e ezt. A válasz nagyon nehéz. Nem sokat tudunk (én legalábbis a szabálymódosításról), csak amit a különböző sportoldalakon, kézis portálokon megosztottak. Tegyük fel, hogy a passzív jelzés után hat átadásra van lehetőség. Rendben, viszont hányszor ütheti le a labdát a játékos? Pattogtathatja „percekig”? Hiszen az nem számít átadásnak. A szabálymódosítással kapcsolatban több edző és játékos megjegyezte rosszmájúan, hogy a játékvezetők háromig sem tudnak rendesen számolni. Ezzel utalva a rengeteg lépésgyanús akcióra.
Az elképzelések szerint jön a négy játékvezetős rendszer. Gondolom, az egyik másik feladata épp az átadások számolása lenne. Ugyanakkor az egyesületekre óriási pluszterheket raknának. Több csapatnak gondot okoz, hogy kifizesse a két játékvezetőt, el tudjuk képzelni, hogy mi lenne, ha dupla ennyit kellene fizetni egyetlen hazai mérkőzés kapcsán.
Rengeteg hazai és nemzetközi fórumon olvastam, hogy akkor már jobb, ha bevezetik az effektív támadóidőt, mint például a kosárlabdázásban. Úgy gondolom, hogy ez sem lenne optimális megoldás. Egyrészt ez valóban teljesen átalakítaná a játék képét, másrészt elvenné a játék lüktetését, dinamikáját. Ha egy csapat 20-30 másodpercig támadhatna, akkor nem lenne rákényszerítve, hogy siessen, dinamikusan játsszon, hiszen van még ideje. Akár pattogtathatja a labdát 15 mp-ig az irányító játékos, ha úgy van kedve (és az ellenfél hagyja), vagy passzolgathatna oldalra a csapat tucatszor, többször unalomba taszítva a kézilabdázást. 
A döntések objektívabbá tételének megkísérlése dicséretes, de talán nem eléggé átgondolt. A „jót akartak, de rosszul” tipikus esete, és úgy gondolom, nem előzte meg elég konzultáció a döntéseket. Mint fent már említettem, először csak 2017-ben vezették volna be először az új szabályokat, ugyanakkor valamiért siettek, és egy hónap múlva élesben mennek a dolgok. Nem is sietés a legjobb szó, hanem inkább talán a kapkodás.
Ami dicséreted, és biztosan megmarad a korábbi újításokból, (már Katarban is láthattuk), az a videó bíró. Ennek csak örülni tudok, és időtlen idők óta nélkülözhetetlennek gondolom a labdarúgásban is. 

A legfontosabbat ne feledjük: a női kézilabda-vb-t december 5. és 20. között rendezik Dániában. A magyar válogatott a házigazdákkal, valamint a montenegróiakkal, a japánokkal, a tunéziaiakkal és a szerbekkel szerepelnek majd egy csoportban. Hajrá, magyar kézilabda, hajrá, csajok!


Nincsenek megjegyzések: